A magyar oktatás ki van szopósodva, mint egy rozsdás, de azért még tartó, régi csavar.

Ebben az első írásban két, nagyon összetartozó gondolatot próbálok körüljárni. Az egyik a tudásról, mint olyanról való kritikus gondolkodás, a másik pedig ehhez kapcsolódóan néhány magyar oktatási, oktatáspolitikai gondolat, ami hatással lehet az egész társadalom és azon keresztül a gazdaság működésére is.

Mégis mi fogja felemelni ezt az országot, ha nem az egyes emberek és a közösség teljesítménye, tudása?

Nemzeti minimum alatt azt értem, amit minden, a magyar közösségért dolgozó embernek, a politikustól, az állattenyésztőn át, az akadémikusokon keresztül, a fuvarozóig mindenkinek el kell ismerni, mint közös érdek. Azért, hogy működjön és fejlődjön az ország. Azt pedig, aki nem tartja be ezeket a mindenki által vallott közös játékszabályokat, szerintem háttérbe kell szorítani, ki kell zárni a közösségen belüli döntéshozatalból. Érdekes példái vannak a nemzeti minimum értelmezésének az interneten, érdemes néhányat megnézni.

A felvezetés része: Olyan nagyon sokat nem gondolkoztam a blogom címén - az ötlet eredetét viszonylag egyszerűen ki lehet találni, mégis azért a saját képemre formáltam. Tudatosan használom a gondolkodik szót a blog címében az elemzés szó helyett, egyrészt a plágium perek elkerülése végett, másrészt a TörökGáborElemez.blog.hu politológus szerzője szakértőként próbál tenni a magyar politikai kultúra színvonalának emeléséért, ehhez talán az elemző műfaj lehet a leghatékonyabb. Én inkább csak gondolkodásra szeretném serkenteni azokat, akik megtisztelnek azzal, hogy elolvassák az írásomat, másrészt én is gondolkodni szeretnék írás közben. A gondolkodásnak, azon belül is a kritikai gondolkodásnak kiemelt szerepe lesz reményeim szerint ezekben a gondolatokban, ezért lesz ennek az írásnak ez fő témája, mivel erre épül minden későbbi gondolat is majd terveim szerint. Földrajzos háttérrel írom amit, nem vagyok túlművelt sem szociológiai, sem pedagógiai, sem filozófiai, sem politológiai kérdésekben, ezért a tudományos igazságokért a szakirodalom hiányos ismerete miatt nem vállalom a felelősséget.

Amit még előre le kell szögeznem, hogy a szöveg néhol nyomokban iróniát tartalmazhat, talán ez az egyik legjobb nyelvi eszköz a gondolkodás serkentésére, meg lehet hivatkozni egy vitában arra is miatta, hogy én azt nem is úgy gondoltam - ugye Irónia nem az a hely ahol az irónok laknak. Nagyon fontos, hogy néhol provokatív az írás, ezzel szintén kicsit a vitát, a gondolkodást szeretném serkenteni. Valószínűleg bármelyik leírt mondatba, egyenként bele lehet kötni, de nem célom olyat írni, aminek esetében ne lehetne ezt megtenni. Természetesen nem isteni kinyilatkoztatás ez, nem az igazságot mondom el, hiszen ez olyan formában, ahogy nagyon sokan gondolják, társadalmi kérdésekben szerintem nem is létezik – de más formában talán mégis van igazság.

A gondolkodó ember képes a minőség és a teljesítmény elérésére, és szerintem ez nem ideológiai kérdés.

Legyen a gondolkozó ország a nemzeti minimum. Mit értek ezalatt?

Az Egyetemen gyakorlatot tartva tapasztaltam, hogy még az ELTE-s hallgatók egy része sincs tisztában azzal, hogy mit jelent az, hogy a tudást, az információt, amit feléjük közvetítenek nem elég bemagolni, elhinni - hanem kritikusan átgondolva, megtanulva, be kell építeni a saját világképükbe. Tapasztalataim szerint a lakosság egy jelentős része úgy áll az információhoz, hogyha olvas valamit, bármit, akkor azt elhiszi, hogy igaz. Igaz, hiszen leírták. Elég néhány internetes fórumba beleolvasni, hogy lássuk, hogy egyesek milyen képtelenségekben hisznek, csak azért mert valahol látták leírva (ha könyvben van, aminek még kemény borítója is van, akkor meg főleg igaz). Ha egy olyan valaki, aki bármilyen szempontból fölérendelt helyzetben van hozzá képest mond egy átlag magyarnak valamit, akkor azt igaznak tekinti – vagy éppen hazugságnak, ha olyan személy (pl. politikus) mondja, akiről tudja, hogy ő mindig hazudik. Még akkor is, ha kérdez. Az ország egyik része azt gondolja, hogy az „A” TV mondja az igazságot, egy másik része szerint a „B” TV mondja azt, és észre sem veszi, hogy mindkettő nem lehet igaz. Természetesen mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.

Nem csoda, hogy így működik az egyszeri magyar ember, hiszen az egész oktatási rendszerben azt látja, hogy kiáll elé egy tanár,

és elmondja Az Igazságot.

Matematikáról, kémiáról, földrajzról, történelemről, művészetről, bármiről. Elmondja az igazságot. Vagy a tantervekben, tankönyvekben leírt központi igazságot – vagy a saját igazságát, ami pedagógustól függően jobb-rosszabb eredményre vezethet (pedagógus alatt itt leginkább az általános és gimnáziumi tanárokat értem, de persze ez egy sokkal tágabb kör). Tisztelet a kivételnek, de érzésem szerint így működik a magyar oktatási rendszer. Az a kulcskérdés, hogy mi az igazság, mert igazság van, csak különböző tudományokban, az élet különböző területein máshogy jelenik meg. Természettudományokban, matematikában sokkal egyszerűbb igazságról beszélni - nem részletezve, de ha pontosan ugyanúgy összeöntünk egy pohár hidrogént és egy pohár oxigént, akkor abból szinte mindig ugyanazt a két pohár vizet kapjuk eredményként (csakhogy a vegyész olvasókban is felmenjen a pumpa), vagy ha a matematikailag összeadunk kettő meg kettőt, akkor az igen jó eséllyel négy lesz. Egyetemi érdekképviseleti munkám során a Természettudományi Kart képviseltem összegyetemi szinten az ELTE-n – földrajzosként.

Jogászokkal, pszichológusokkal, történészekkel, gyógypedagógusokkal kellett együtt dolgozni, együtt gondolkozni, és az összegyetemi érdekek mellett képviselni a természettudósok álláspontját. Matematikusokét, fizikusokét is, akik egy olyan világban dolgoznak, ahol kisebb súlya van az ideológiai különbségeknek. Egy matematikus, ha arra a kérdésre, hogy kettő meg kettő azt mondja, hogy öt, akkor téved. Ellenben ha egy társadalmi kérdésben nyilatkozik két személy eltérően, akkor annak nagyon sok oka lehet, de nem feltétlenül az, hogy valaki téved, vagy ostoba, vagy hazudik a saját érdekében. Egyszerűen máshogy látja az adott kérdést, mert nagyon sokmindent az egyes emberek ideológia háttere határoz meg. És ez nem is baj, csak egyes emberek ideológiai különbségeiről ritkán van értelme vitatkozni. Erre a gondolatra nagyon jó példa, hogy a természettudósok érdekképviselők (hasonlóan a többi szakterülethez), kvázi politizálás közben is hozzák magukkal a szakmájuk gondolatvilágukat (ez egyébként nem baj, sőt!), csak sajnos sűrűn elfeledkeznek arról, hogy az érdekképviselet nem természettudomány. Meg tudnak sértődni, ha egy kérdést valaki máshogy lát, mert szakmájukból eredően nehezen tudják elképzelni, hogy más mondjuk egy jogszabály szövegét elolvasva, hátsó szándék nélkül más következtetésre jusson, mint ő. Ha egy társadalomról szóló kérdést összeadásként fog fel és megfeledkezik arról, hogy egészen más eredményre juthat a másik fél, más szempontból, aki mondjuk jogász vagy pszichológus (láthatja annak a társadalmi kérdésnek a kettesét ő két és félnek, mondhatja egy társadalmi kérdésre, lefordítva, hogy kettő meg kettő az öt – nem biztos, hogy téved, vagy nem biztos, hogy saját érdekéből hazudik). Megmondom őszintén társadalomföldrajzosként sokszor nem is értettem, hogy miért nem érti ezt a kérdést egy természettudós, vagy a másik oldalról nézve például egy politológus. Ezzel csak röviden be akartam mutatni, hogy mit értek azon, hogy természettudományos értelemben a társadalomtudományokban szerintem nincs igazság. Ezért érdemes gondolkodni tisztán a társadalomi kérdésekről.

Valamit nem megtenni mindig egyszerűbb, mint megtenni. Az ember természetszerűleg sokszor a könnyebb ellenállás felé halad. Ha nincs szüksége arra, hogy dolgozzon a megélhetésért, akkor nem dolgozik, akkor sem ha tudna.  A gyerek nem megy el magától az iskolába, ha a szülő nem viszi el, mert gyerekként nem tudhatja a jelentőségét. És az ember nem gondolkozik, ha nincs rákényszerítve arra, hogy gondolkozzon. Főleg ha meg sem tanulta, hogy megéri gondolkozni.

Nagyon fontos, hogy ez a dolog, amiről írok számomra nem ideológiai kérdés. A liberalizmus, konzervativizmus, baloldaliság ideológiai kérdések, ebből a szempontból kvázi magánügyek.  A minőség és a teljesítmény elismerése nem lehet ideológiai kérdés. Számomra ez evidencia. Ehhez hozzá kell tenni, hogy nagyon fontos, hogy a minőség és a teljesítmény elismerése nem az esélyegyenlőség megvalósulását akadályozó dolog. Noha Magyarországon ezt súlyos tévedésként szokás összekeverni. Az esélyegyenlőség megvalósulása, nem azt jelenti, hogy a leggyengébb képességű, legkevésbé tenni akaró réteghez állítjuk be a társadalmi elvárásokat. Hanem azt, hogy mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy a képességeinek, kitartásához mérten a maximumot hozza ki magából. Az esélyegyenlőségről a véleményemet majd hosszabban külön bejegyzésben kifejtem, most csak ennyi, talán elég.

Mielőtt azt gondolná valaki, hogy a pedagógusokat hibáztatom a problémáért, elárulom, hogy közel sem. Nagyon összetett a kérdés, ebben a mindössze huszonötezer betűben esélytelen széles körűen áttekinteni a dolgok, ezért csak néhány, a kérdést meghatározó tényezőt felvillantanék a magyar oktatásból:

Először rövid saját példák: A gimnáziumi történelemtanárom azt tanította a második világháborúról, hogy „a szovjet T-34-es tank úgy lőtte ki a német Tigrist, mint a pinty!” – talán azért ez is egy kicsit összetettebb kérdés. A földrajz tanárom gondolkodni tanított inkább.

A pedagógus is ember, természetszerűen haladhat a könnyebb ellenállás felé. Könnyebb éveken keresztül ugyanazt a három oldalt felolvasni a Szovjetunió földrajzáról, mint utánanézni a dolgoknak, és tanulni. Könnyebb porosz módon kiállni és ellentmondást nem tűrően elmondani a gyerekeknek az igazságot, mert akkor nem vitatkoznak veled, és nem „aláz” meg egy gyerek még véletlenül sem azzal, hogy valamit máshogy lát, mint Te. (Félreértés ne essék ez közel sem minden pedagógusra igaz, és a pedagógusok helyzete is komoly hátráltató tényező) Fontos tényező, hogy sajnos egyértelmű, hogy az elmúlt húsz évben közel sem a legjobb képességű gimnazisták mentek pedagógusnak. Miért is mentek volna?

Nem vagyok pedagógus, vagy pszichológus, nem tudom, hogy milyen kortól és hogyan lehet ezt a kritikus gondolkodásmódot elkezdeni csepegtetni leghatékonyabban a gyerekekbe. Egyetemen ez már biztos késő, és nem is lehet a diplomások kiváltsága.

Nem tehetjük meg a gyerekeinkkel, hogy nem a legjobb pedagógusokkal vesszük őket körbe, hanem helyettük alkalmatlanokkal csak azért, mert ideológiailag megfelelőek számunkra. Mert ez csak elkényelmesíti a gyerekeinket, nem tanulnak meg gondolkozni, Velünk sem fognak vitatkozni, és végül Mi is elveszítjük a realitásérzékünket.

Nagyon nehéz ez a kérdés, hogyan lehet elérni, hogy az oktatásban egyre több olyan pedagógus legyen, akik részben gondolkodni is megtanítják a gyerekeket. Személy szerint egy dologban látom a megoldást. Egyszerűen nincs mese, el kell érni, hogy az összes pedagógus, kifejezetten az általános és középiskolás tanár, tanító a társadalmi elithez tartozzon – meg kell fizetni, meg kell védeni őket. És oda kell figyelni arra is, hogy az alkalmatlanok ne rombolják a presztízsüket. Ez hosszú távon csak úgy valósulhat meg, ha a fiatalok közül a legjobb képességű 10-20%-ból mennek el tanárnak az arra alkalmasak, mert tudják, hogy biztos egzisztenciát és társadalmi megbecsülést hoz majd nekik a pálya. Ha a szülők inkább (reális okok miatt) lebeszélik a pedagógus életpályáról a gyerekeket akkor nagyon nagy a baj.

Nagyon nagy felelőssége van a dologban az oktatáspolitikának is. Csak ha a rendszerváltás utáni időszakot nézzük nagyon röviden, sarkítva, akkor más sem történt, mint, hogy a liberális-baloldali oktatáspolitika kritika nélkül megpróbálta átvenni a nyugati, angolszász módszereket – nem eléggé figyelembe véve azt, hogy a magyar társadalom milyen, és milyen állapotban van (talán máshogy lett volna, ha kritikus szemmel elolvassák Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása könyvét). Ezzel szemben a jobboldali oktatáspolitika, főleg a mostani Hoffman Rózsa féle, meg túl sok mindent vissza akart csinálni, amit a ”magyarbálinték” elrontottak, meg harcolnak az ellen, amit a „rothasztó globalizáció” ránk kényszerít. Csak egy példa, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy ma az információ mennyire mást jelent, mint akár csak tíz évvel ezelőtt is. Most, amikor egy gyerek teljesen természetesnek veszi azt, hogy egy pillanat alatt bármit megtalál az interneten a telefonján. És nem is érti, hogy miért kellene azt megtanulni, amit bármikor, bárhol megtalál (erről is majd külön írok részletesen). Ma, amikor én is 28 évesként, úgy érzem, hogy közelebb vagyok a 60 évesek gondolkodásmódjához, mint a 19 évesekéhez, akiket tanítani próbálok. Sőt, el lehet nevezni, egyébként nagyon helyesen Klebelsberg Kunóról egy intézményt, ha nem értjük, hogy Ő mit csinált az idejében. És a két politikai oldal közötti politikai-ideológiai vitában elvész a lényeg, amiről eddig beszéltem. Valahogy úgy érzem, hogy elfelejtettek gondolkozni. Azt gondolom, hogy egyik sem járható út a kettő fenti közül. Mert ez egy társadalmi kérdés, a fentiekhez hasonlóan itt sincs jó, meg rossz oldal. Eddig is idealisztikusak voltak a gondolataim, most aztán meg főleg az lesz, mert látok megoldást. A magyar környezetnek, a globális kihívásoknak megfelelő, megoldás létezhet. Amit a társadalom a jelentőségének megfelelően finanszíroz. Igenis moderné-progresszívvá-kritikus szemléletűvé kell tenni az oktatási rendszert, olyanná, hogy megfeleljen a modern kor kihívásainak, azzal együtt, hogy figyelembe vesszük a magyar nemzeti hagyományokat, és megtartjuk az értékeinket. Ha nincs, vagy lassú a gazdasági növekedés, akkor persze nagyon nehéz ezen változtatni, de valahogy meg kell találni erre a megoldást.

Talán az lehetne megoldás, ha valamiben végre egyetértés lenne, és kikerülne az egyébként jogosan ideológiai-pártpolitikai alapon működő kérdések közül. Mondjuk ki, hogy az oktatás minősége nem vitakérdés – ez mindenki jövője, ez a nemzeti minimum. Nem kell attól félni, hogy majd akkor valamelyik fél veszít a súlyából. Ha az komolyan felmerül bármelyik politikus fejében, hogy baj lenne az országnak, ha túl sok ember gondolkozna Magyarországon, akkor elárulom: Ön az, akinek nem kellene tevékenykedni a magyar közéletben. Szívesen vitatkozok erről nyílt téren is azzal a politikussal, aki ezt máshogy gondolja.

Meggyőzhető vagyok.

Talán meg lehetne védeni a magyar oktatást is a gonosz multiérdekekkel, a képzelt ellenségképekkel, és erőkkel szemben, amit kitalálunk a saját hibáink okozóinak. Hiszen sokkal könnyebb egy távoli, kitalált erőt látni, amire semmilyen ráhatásunk nincs, ami visszahúz minket, ahelyett, hogy látnánk, hogy a saját korlátoltságunk akadályoz Minket a céljaink elérésében. Nagyon szívesen megnéznék ősszel egy olyan népszavazási kampányt az oktatás kérdéséről, ahol a politikusok a mellett, vagy az ellen érvelnek, amit én itt leírok.

Úgy gondolom, hogy utólag a rendszerváltozás egyik legnagyobb hibája az volt, hogy se akkor, se azóta nem értették meg a lakossággal, hogy mi az a jóléti állam. Ezért mutatja ma a rendszer a koraszülött jóléti rendszer problémáit, amik sajnos egyre súlyosabbak (pl), és végzetesek is lehetnek. Nem minden társadalmi csoport volt felkészülve arra, hogy a jogok mellett a kötelességeket is megtanulja. Miért is tették volna, amikor senki nem segített nekik megtanulni. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen eredmény jönne ki, ha minden magyarországi társadalmi csoport, és minden egyes állampolgár személyesen is döntene aközött, hogy azt szeretné, hogy valamennyi halat kapjon majd a gyereke, unokája. Vagy inkább arra az eredményre jut, hogy ha ő ma kicsit kevesebb ingyen halat kap, akkor az utódai megtanulhatnak halászni.

Védjük meg a magyar oktatást minden hátráltató erővel szemben, foglaljuk közösen valamilyen módon az alaptörvénybe azt, hogy az oktatás minősége nem ideológiai, pártpolitikai kérdés. A minőséghez pénz kell. Zárjuk ki a magyar közéletből azt, aki nyíltan nem meri kimondani, hogy a jövőt nem lehet feláldozni, a jelen problémái miatt. Ki lehet találni, hogy ezt hogy a legcélszerűbb, hogy mondjuk évente a mindenkori magyar GDP hány százalékát kell kötelezően köz- és felsőoktatásra fordítani, nem tudom, ki kell találni közösen. Ami még szerintem lényeges lehet, ismerve a magyar politikát, nagyon fontos, hogy ezt a kérdést egyik pártpolitikai érdek se sajátítsa ki magának, hiszen ezzel elvesztené az egész az értelmét. Egyetlen olyan személyt látok Magyarországon, aki ezt a kérdést hitelesen tudná képviselni. Áder János köztársasági elnök úr, a magyar állam feje – örülnék, ha valahogy eljutna hozzá ez a gondolat.

Nagy politikusként, főleg, ha a legbizalmasabb tanácsadóink az egyre pontosabb felmérésekben szereplő emberekben csak az adott igényeik kielégítésével megszerezhető potenciális szavazatot látják, akkor nagyon könnyen a hatalom megtartásának eszközévé válhat az egyszeri magyar. Ezen az elven, ha az általános társadalmi igény az, hogy különböző számú tányér bablevessel lehet megszerezni az adott szavazót, akkor a politika kiszámolja az előállítandó összes bableves számát. Szóval nagyon szívesen megnéznék egy olyan kampányt, ahol a politikusok kiállnak és megpróbálják elmondani az embereknek, hogy miért érdemes az oktatásba fektetni a jövő érdekében, vagy miért nem. Magyarázzák el, mert sokkal jobban tudják, mint én. Tanulságos eredmények jöhetnénk ki, és szerintem az egyes politikusok arcán is láthatnánk, hogy ki az, aki eddig is érezte, hogy nincs az rendjén, hogy a Tavares jelentés vitájának másnapján, az szerepel magyarország legolvasottabb újságának egész címlapján, hogy éppen melyik celebünk parkolt tilosban, csak ez a politikus talán azt gondolta, hogy a hatalom megtartásának a mai magyar társadalomban ez az egyetlen módja.

no-hope.png

Nemrég voltam a Szarvasi Vízi Színházban egy ingyenes Cseh Tamás – Bereményi Géza-esten. Nem nagyon hallgattam eddig ezeket a dalokat, de nagyon érdekes, hogy első hallásra feltűnt, hogy már 1979-ben megírták az I love you so dalban azt, ami pont ide passzol a gondolatmenetbe, és még ma is érvényes. Azt a magyar pesszimizmust, hogy mi úgyse vagyunk képesek semmire, minket úgyis mindig elnyomnak. Érdemes végig hallgatni, itt csak egy sor: „Oh az az énekes énekelt angolul, és mi azt hittük, hogy ami nincsen meg magyarul, megírták helyettünk angolul.” – Nem! Nem írtak meg mindent helyettünk angolul. Igenis lehet tehetséges és sikeres és újító világ szinten is a magyar. Az más kérdés, hogy tudni kell angolul, több okból is a mai világban, úgy, ahogy régen latinul kellett tudni. Ez nyitja ki a világot a magyarság előtt, és szerintem nem kell komolyan félni a kétnyelvűségtől. Ha sikeresek leszünk, akkor sokkal többen fognak megtanulni, mint ellenkező esetben elfelejteni magyarul. Ha másért nem, akkor azért is érdemes angolul tudni, hogy ne találjuk fel újra a spanyolviaszt, ha már a világban feltalálták. Sokszor elég csak megnézni, hogy máshol mi van, aztán a helyi adottságokhoz alkalmazva felhasználni. Mindenkitől lehet tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy hogyan ne csináljuk a dolgainkat.

Szóval egy olyan országban, ahol még ma is olyan emberek élnek, mint Lovász László matematikus, vagy olyan cégek képesek létrejönni, mint a prezi.com, ott azért valami lehetőség, tehetség csak van. De fontos, hogy nem kell mindenkinek nóbel díjat kapni. A tehetség, a humán tőke, az egyéni érdekek és a közösség iránti elkötelezettség között helyesen meghozott egyensúly minden szinten meghozhatja az eredményt. Erre szerintem jó példa a Szarvasi Arborétumban nemrég nyílt Mini Magyarország kiállítás. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy építsünk ilyet mind a háromezer településre. Arra példa, hogy ha van humán tőke, egy fejlesztés átgondolt, fenntartható, a helyi adottságokhoz alkalmazkodó, és még a központi vezetés is megkönnyíti a létrejöttét, akkor lehet az sikeres – és ezeket a lehetőségeket vidéken is meg lehet találni, de csak akkor, ha van hozzá szellemi kapacitás. Ide tartozik saját szakterületem a felsőoktatás és térsége kapcsolata is, valószínűleg elég sokminden nem lenne Szarvason, ha a helyi főiskola nem segítene a szellemi elit megtartásában, nem nagyon hívnák a helyiek komolyan, mások meg félig cinikusan Körös-parti Athénnak Szarvast - de erről majd máskor.

Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, főleg ha már magyar nyelven is leírták, csak el kell olvasni, gondolkozni kell, és tanulni a tapasztalatokból. Klebelsberg Kuno 1922-től 1931-ig volt a Magyar Királyság vallás és közoktatási minisztere. Lassan egy évszázada meghirdette a kultúrpolitikáját, mert felismerte, hogy egy összetört nemzetet csak az oktatáson keresztül lehet felemelni, oktatással lehet versenyelőnyt elérni a vetélytársaival szemben. Ajánlom mindenkinek, hogy olvassa eredetiben a gondolatait, figyelembe véve, hogy mikor élt. Borzasztó nehéz helyzetben volt az Ő idejében magyarország, egészen más típusú veszélyek fenyegették akkor az országot, mint ma, de egy dolog közös – nagyon komoly kihívások előtt állt az ország akkor is, most is. Nem csinálták akkor sem, most sem tökéletesen a dolgokat. De akkor megpróbálták, és azért nem teljesen eredmény nélkül.

2000 és 2010 között húszmillió fővel nőtt a felsőoktatásban tanulók száma – csak Kínában. 2013-ban el lehet menni Magyarországról, itt lehet bennünket hagyni – egyre könnyebben, egyre gyorsabban, egyre messzebb lehet menni. A globális verseny elkerülhetetlen, és figyelni kell azokra (pl. Quimby), akik felhívják ennek veszélyeire a figyelmet, és a megmutatják, hogy a nem kellően átgondolt megoldási módszereink nem működnek. Mi lehet a versenyelőnye ebben a vetélkedésben a tíz-egynéhány milliós magyarságnak? Nem hiszem, hogy a kiválóan működő oktatásra épülő, kemény munkán kívül van más esély.

Végül még egy gondolat. Talán egy gerinctörött ember helyzetéhez is lehet hasonlítani az ország állapotát. A gerinctörött embernek lehet tiszta az elméje, ha odafigyel rá. Van lába, csak nem tudja használni rendesen, talán kicsit mozog is, de nem érzi, hogy mi történik vele. Működne az, csak az agy nem tudja irányítani. Föl akar állni a gerinctörött, de nem tud. Mégis sokkal jobb helyzetben van a gerinctörött, mint az amputált lábú, mert megvan az esélye, hogy a saját lábára álljon. De nagyon nehéz helyzetben is van, mert lassan gyógyul, ha gyógyul egyáltalán, és lehet, hogy a saját erejéből sohasem sikerül felállnia. De, ha nem küzd, nem gyógytornázik addig, amíg megtalálják a gyógymódot a gerinctörésre, akkor már hiába gyógyítják meg a gerincvelőjét húsz év múlva, ha nem lesz izom a lábán, amire ráálljon. Ehhez hasonló helyzetben van talán a többszörösen gerinctörött Magyarország is. A külső körülmények és a belső vezetés (amikor nem a közösség érdekét nézte, nem vállalta hibáiért a következményeket), akkor lerombolta a tradíciókat, és elfelejtett az ország figyelni azokra, akiktől tanulhatunk, hagyta szétrombolni az összetartó közösséget. Nem is egyszer törték el a huszadik század kezdete óta Magyarország gerincét, komolyabban legutoljára talán 2006 őszén, az is legalább egy komoly gerincsérv volt. Amilyen példamutató a vezetés, természetesen elkezd hozzá hasonulni a közösség is, amit irányít. Ez fordítva is igaz, a vezetés is elkezd alkalmazkodni a közösségi igényekhez – ez természetes folyamat. De szerintem alakítható is, azt kapjuk, amit elvárunk. Várjunk el egy tál bablevesnél többet. Egy közösség nem lehet sikeres, ha sok tehetséges tagja nem akar részt venni a vezetésben, mert akkor rámondják, hogy politikus. Ezeknek isszuk a levét most is.

A gerinctörött ember rá van kényszerítve arra, hogy a fejét használja, hogy elérje céljait. Egy gerinctörött országnak is ezt kellene szerintem tennie, hogy egyszer majd saját magát és a gerinctörött embereket is lábra állítsa.

Kíváncsi lennék arra az Európai Parlamenti vitára, amikor Magyarországon számon kérik azt, hogy túl sokat költünk oktatásra, kutatásra-fejlesztésre. Az alkoholista jellemzően a külső világot okolja a problémákért, és nem képes belátni, hogy talán neki is van szerepe a helyzetében. Nem lehet a külső körülményeket okolni mindenért. Persze sokmindenért azok a felelősek, de a problémák jelentős részét magába nézve is meg tudná oldani az alkoholista. Egy másik ország sem fogja a mi problémáinkat megoldani helyettünk, mert ez leginkább csak a mi érdekünk.

A közös ellenségkép természetesen nagyon fontos egy közösség összetartása szempontjából. Lehet, hogy szerencsés lenne, ha Magyarország nem a földrajzi térben, a területén belül vagy kívül keresné ezt az ideális ellenséget. Amikor van olyan bennünk lévő ellenség is, ami ellen talán minden tenni akaró, jószándékú magyar ember össze tudna fogni – ez az ellenségkép lehetne a saját tudatlanságunk, amin a jó oktatás segíthet.

Legvégül pedig javaslom hallgassa meg mindenki Heltai Jenő Szabadság című versét, a tizenegy éves Elamin Flóra előadásában.

Tisztelettel:

Jancsó Tamás

obey-giant-22-obama-hope.jpg

U.i. Ajánlom Mendöl Tibor emlékére, és id. Jancsó Mihály, nagyapám emlékére, aki 78 évesen is kibiciklizett a tanyánkra kaszálni. A rokonságban megmutattam néhány embernek az írást előzetesen. Köszönöm Csicsely Laci gondolatát, aki megjegyezte, hogy ez semmi más csak kvantumfizika – ő egy ideje munkát keres egyébként, mert megszűnt postai kézbesítő állása. Utoljára pedig köszönöm Zsuzsi keresztanyámnak is, aki 38 éve bölcsődei gondozó, és külön felhívta a figyelmemet arra, hogy a családnak is van némi szerepe a nevelésben.

Szerző: Jancsó Tamás  2013.07.14. 12:24 8 komment

Címkék: oktatás felsőoktatás jóléti állam egyetem népszavazás társadalomtudomány földrajz gondolkozás természettudomány pedagógus törökgáborelemez Magyarország ELTE Szarvas Klebelsberg Kuno Mendöl Tibor

A bejegyzés trackback címe:

https://jancsotamasgondolkozik.blog.hu/api/trackback/id/tr885404049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dzsoni5 2013.07.14. 16:16:21

Jó a mottó.
Ami különösen fájó pontja az oktatási résznek, hogy igen sok szakma esetében még az egyetemi "tudásátadás" (vagy gondolkodni tanítás) sem igazán működik, mert gyakorlatilag nincs mozgás az egyetemi oktatói lét és a "gyakorlati" szféra között. Így nehéz igazán jó, elgondolkodtató kérdéseket feltenni a hallgatónak. A fő okot az fizetésbeli különbségek jelentik, de azért a meglehetősen merev egyetemi szervezetrendszer sem segít. Így a hallgató még egyetemen is az általad említett megkérdőjelezhetetlen igazságokkal találkozik. Ez mindkét egyetemi képzésre jellemző volt, amiben eddig részt vettem. Ami különbség volt - és nagyon örülök, hogy végre valaki felvetette - hogy hogyan reagált a két egyetem az utóbb 10-20 évben felgyorsuló infóáramlásra. Az tudományegyetem jóval lassabban reagált erre, míg a gazdasági szakon már jobban próbálták felhasználni az új lehetőségeket. Általában lelkesebben is csináltam ezeket a feladatokat, és több is maradt meg bennem. Rossz látni, hogy a közoktatásban szembemennek ezzel a trenddel.

atesszó 2013.07.18. 16:15:07

Kicsi nehezen indult, de a vége már nagyon jó. A "Nagyon nagy felelőssége van a dologban az oktatáspolitikának is." kezdetű bekezdéssel teljesen egyet tudok érteni.
Hajrá!;)

Edina Varga 2013.07.18. 22:47:31

Thumbs up! Ez a lényeg és nagyon jól megfogalmaztad! Az önálló, független, elemzõ gondolkodás hiánya. Az, hogy annyira nehéz bármirõl is véleményt mondanunk. Az, hogy nem tudjuk mások a miénktõl eltérõ véleményét objektívan meghallgatni és normálisan reagálni rá. Annyira hiszünk a saját kis közegünk saját kis igazságaiban, hogy teljesen elveszítjük a lábunk alól a talajt, ha valami attól ellenkezõ dolgot hallunk vagy tapasztalunk.

Stummer János 2013.07.19. 12:51:24

Remek írás. Örülök, hogy hozzákezdtél ehhez a munkához és sok sikert kívánok a folytatáshoz. Néhány széljegyzetet engedj meg. Huntington mellett egy másik fontos 20. századi angolszász gondolkodó is ide, ehhez az íráshoz kívánkozik, bizonyos C. P. Snow, akinek rögtön két fontos munkáját is az értő olvasó figyelmébe ajánlanám, más-más okokból kifolyólag: az egyik a természet- és társadalomtudományok (és művelőik) közötti alapvető különbözőségeket részletező, boncolgató és feltáró The Two Cultures című munka. Ha pedig szóba hoztad az érdekképviseletet a másik művet pedig elsősorban neked ajánlom Tamás, mint régi egyetemi bajtársnak: a The Masters című munka egy oxfordi college dékánválasztási mizériáját és konspirálásait mutatja be. További megjegyzéseim: Áder János említése offtopic, őt csak a horgászat érdekli. Klebelsberg említése és méltatása helyénvaló egy ilyen témájú bejegyzésben. Vele kapcsolatban egy kevésbé ismert anekdotát szeretnék itt megosztani, majd egy jelenkori eseménnyel (lator módon) összekapcsolni: Klebelsberg gondolt egy merészet és kiküldte Magyary Zoltán Szent-Györgyi Alberthez Angliába, hogy csábítsa haza Magyarországra. Szent-Györgyinek esze ágában sem volt hazatérni külföldről és minősíthetetlen hangnemben zavarta haza Magyaryt. Klebelsberg ahelyett hogy megsértődött volna, illedelmes hangú levélben ismét megkérte Szent-Györgyit, térjen haza. A nóbel díjas (:)tudós visszaemlékezésében később leírja: elsősorban azért tért haza, mert őszintén és pozitívan csalódott Klebelsbergben, amiért egy ilyen kirohanása után mégis hazahívja. Szent-Györgyi utolsó magyarországi látogatásakor két sírhoz látogatott el: az édesanyjához és Klebelsberghez. Nemrég robbant a hír: a magyar kutatók által kifejlesztett intelligens sebészkés magyar kézben tartásához mintegy 70 millió forint kellett volna, pontosabban az, hogy 2011-ben ne fagyasszák be az Innovációs Alapot. A Kutató pedig fogta magát és a KH-val kiszaladt az országból, egészen az Imperial College-ig. És a galád párhuzamot most összekapcsolom azzal, amit a kötelességekről és a jogokról írtál, majd levonom saját részigazságom: a magyar oktatásnak és kutatás-fejlesztésnek nemcsak több pénzhez van (nem lenne!) joga, hanem nemzete felé nagyobb alázattal viseltetni kötelezettsége is.

sithól 2013.07.31. 14:41:14

Hello Tomi,most sikerült végigolvasnom az írásod. Egy pár gondolatfoszlányt fűznék hozzá (a továbbgondolását rád bíznom:

- Túlságosan keresed a kapcsolatot az olvasóval.

- Próbáld meg úgy átadni az érzéseid, hogy nem, vagy csak szükséghelyzetben fogalmazol 1/1 személyben, növeli a hitelességet.

- Egyszer W. Faulkner (Nobel díjas író) azt mondta Hemingwayről, hogy sosem használ olyan szavakat, amelyek mélyebb tartalmúak lennének (szabad fordításban). Erre Hemingway így felelt: Faulkner tényleg úgy gondolja, hogy a mély érzések a nagy szavakból jönnek?

- Ha igazán kritikus akarsz lenni, akkor meg kell találnod az általad szimpatikusnak vélt párt hibáit is. De ez már lehet, hogy ideológia, ahogy írtad is fentebb.

Sok ponton támadható, de számos részével egyetértek. Talán majd egyszer személyesen megvitatjuk...

Jancsó Tamás · http://jancsotamasgondolkozik.blog.hu 2013.08.04. 18:29:47

@atesszó: Köszönöm szépen!
@Edina Varga: Köszönöm szépen!
@Stummer János: Köszönöm Jani, főleg a tartalmi kiegészítéseket!
@sithól: Köszönöm szépen a kiegészítéseket, kritikákat!